Néhány napja a hírek arról szóltak, hogy a Duna vízszintje olyan alacsony, hogy korlátozni kellett az atomerőmű teljesítményét. Árnyékban 38–40 °C volt, és az előrejelzés szerint még legalább két hétig kitart ez a hőség.
A legtöbben ilyenkor azt mondják:
– „Majd sportolok, ha lehűl az idő.”
Őszintén szólva én is dönthettem volna így.
Végül mégis úgy határoztam, hogy nem hagyom ki az edzést. Nem azért, mert mindenáron bizonyítani akartam valamit, hanem mert az évek során megtanultam, hogy nem mindig ideálisak a körülmények. Sokszor egyszerűen alkalmazkodni kell hozzájuk.
Egyébként megjegyezném, hogy utólag ezek az edzések maradnak meg leginkább az emlékezetemben.
Indulás előtt megittam néhány pohár vizet, felvettem egy benedvesített pólót, elindítottam a kedvenc zenéimet, és tudtam, hogy figyelnem kell a pulzusomat.
Nem rekordot akartam futni. Egyszerűen csak futni akartam.
A kedvenc útvonalamat választottam, a Kősziklát. Mire felértem a csúcsra, megálltam egy kicsit. Leültem, körbenéztem, élveztem a csendet és a kilátást, majd nyugodtan hazafutottam. Egész idő alatt biztonságban éreztem magam. Nem azért, mert a 40 fok veszélytelen lenne, hanem azért, mert hosszú évek alatt megtanultam, hogyan reagál a szervezetem. Tudom, milyen terhelést bírok el gond nélkül, és mikor kell lassítani vagy megállni.
Ezt a tapasztalatot nem egyetlen nyár alatt szereztem meg. Amikor hazaértem, nem az járt a fejemben, hogy milyen nehéz volt. Sokkal inkább az, hogy milyen jó döntés volt elindulni.
Ha otthon maradok, valószínűleg semmi rossz nem történt volna. Senki nem kérdezte volna meg, miért hagytam ki az edzést. Senki nem tett volna szemrehányást.
De egy élménnyel szegényebb lettem volna.
És szerintem pontosan itt követjük el a legtöbb hibát. Nem azért hagyjuk abba a sportot, mert egyik napról a másikra elfogy az erőnk. Hanem azért, mert mindig találunk egy elfogadható indokot arra, hogy ma miért maradjon el.
Esik az eső. Túl meleg van. Keveset aludtam. Sok volt a munka. Nincs megfelelő ruhám.
A legtöbb kifogás önmagában igaz. A probléma nem az, hogy néha valóban közbejön valami, hanem az, hogy ezek a kivételek lassan szabállyá válnak.
Kimarad egy edzés. Aztán még egy.
Közben pedig rájövünk, hogy a világ megy tovább. Senki nem von felelősségre.Mi pedig szépen lassan elhisszük, hogy a sport igazából nem is olyan fontos.
Sokszor még fel is mentjük magunkat. Találunk egy másik programot, amit fontosabbnak érzünk. Intézzünk valamit a ház körül, elmegyünk vásárolni vagy találkozunk valakivel, és estére megnyugszunk, mert úgy érezzük, hasznosan telt a nap.
Pedig nem a sportot cseréltük le egy másik tevékenységre. Hanem egy olyan szokást gyengítettünk, amely hosszú távon jobbá tehette volna az életünket.
Én ma már másképp gondolkodom erről. Nem azt kérdezem magamtól, hogy van-e kedvem futni.
Azt kérdezem, hogyan tudok úgy alkalmazkodni a körülményekhez, hogy ne sérüljek meg.
Néha ez azt jelenti, hogy korábban indulok. Máskor azt, hogy lassabban futok.
Olykor pedig azt, hogy egyáltalán nem sportolok, mert a testem azt jelzi, hogy pihenésre van szüksége.
A cél nem az, hogy mindenáron sportoljak, hanem az, hogy évek múlva is örömmel mozogjak.
Szerintem nem az a kérdés, hogy néha kihagyható-e egy edzést. A valódi kérdés az, hogy milyen gondolkodásmódot építünk közben.
Mert végül nem egyetlen kihagyott edzés határozza meg, milyen életet élünk, hanem azok a döntések, amelyeket újra és újra meghozunk.
A sport nem akkor válik az életünk részévé, amikor mindig tökéletesek a körülmények. Hanem akkor, amikor megtanulunk alkalmazkodni hozzájuk.
És talán egyszer eljutunk oda, hogy már nem azért sportolunk, mert muszáj. Hanem azért, mert hiányozna, ha nem tennénk.
Nem az a célom, hogy mindenkit rábeszéljek a mozgásra. A célom az, hogy mindenki megtalálja azt a mozgást, amelyhez tíz vagy húsz év múlva is örömmel tér vissza.
Mert végső soron nem a futás a fontos, nem a kerékpár, nem az úszás.
Hanem az, hogy legyen valami az életedben, ami segít egészségesebbnek, kiegyensúlyozottabbnak és erősebbnek maradni.
Magadnak. Nem egy nyárra. Egy életre.